Gárdonyi Géza: Isten veled gólyamadár

Valami különös szomorúság borzong át a lelkemen. Nemcsak a lelkemen: minden fán, minden fűszálon, az egész tájon, még a felhőkön is. Ez a szomorúság az ősznek megérkezése. Kertemben már az őszirózsák fehér és lila virágai melengetik az arcukat a nap sugaraiban.

A gesztenyefám napról napra halványabb. A gyümölcsfáim is olyanok, mint az öregemberek: egyik, mint a sárga öregember: a másik, mint a piros öregember.

A két gólyánk is elment. Szent István király napján láttam őket utoljára a mezőn. Nem halásztak, csak álltak-álldogáltak elgondolkozva a fűben: ott álltak mind a ketten. A fecskék vidáman csapongtak fölöttük a levegőben. Azok még nem gondoltak akkor az elutazásra

Furcsa két madárfaj a gólya meg a fecske, hogy tavasszal mindig idejön a másik világrészből: ősszel meg mindig visszatér a másik világrészbe. De ott nem házasodnak, nem raknak fészket, és nem költenek, csak itt minálunk. Melyik hát az igazi hazájuk?...

Még furcsább, hogy az a két gólya meg az a pár száz fecske az egész országból csak a mi falunkat szereti. A messze Afrikából ide térnek mindig vissza, ide ám, a mi házaink közé, a mi mezőnkre! Mi van a falunkon olyan szeretni való, hogy érdemes érte átrepülni egész nagy tengert meg egy egész nagy országot?

Ahogy a két gólya ott áll egymás mellett, bizonyára így beszélgetnek:

- Öregem - mondja az asszony -, a vízililiomnak fogytán a virága.

Az ura bólint erre a fejével csöndesen.

Ismét az asszony szól:

- Mikor indulunk?

- Mikor az utolsó liliom is eltűnik.

- A gyerekek eléggé erősek?
- Megbírják.

Mind a kettő újra bús elmerengésbe mélyed. Milyen szomorú tud lenni a madár! Egész testével szomorú.

A minap aztán sok gólyát láttam a magasban. Odafenn kanyarogtak a falu fölött, aztán egyszer csak: egyenes út délnek!

A fecskék csak tegnap mentek el. Úgy beszélték meg, hogy a templom tetejéről indulnak, mert ott gyűltek össze.

Töméntelen, nagy fekete madárraj volt az ott együtt. A falu csendjében nem hallatszott egyéb, csak az ő csivitelésük-csiripolásuk. Tanácskoztak, disputáltak. Vajon min forgott a beszéd? Vezért választottak-e, vagy az út irányát hányták-vetették meg? Rossz hírt kaptak-e Afrikából? Vagy valamelyik más falubeli fecskenépről szavaztak, hogy megvárják-e őket, vagy nélkülük menjenek? - Ki tudná megmondani, ha nem madár?

Fölkerekedtek, egypárszor körülkanyarodtak fenn, mint a búcsúsok. Bizonnyal a falura néztek alá a magasból, meg a vidékre, aztán elszálltak a messzeségbe.

De hát miért megy el a gólya, miért megy el a fecske, ha a mi falunkat érzi otthonának?

Ó, bizony könnyű azt kitalálni...
Elközelget az ősz.
Az október hideg leheletétől dermedten hullanak el a bogarak milliói.
A december szele kemény kérget fagyaszt a vizekre, s a téli ég felhői hóval borítják be a mezőket.

Miből éljen akkor a szegény gólya meg a szegény fecske? Éhen halna meg itt az istenadta valamennyi.

Ma már nincs se fecske, se gólya. Talán éppen most repülnek fenn a szédítő magasságban a tenger fölött és a tenger felhői fölött. Talán éppen most kiáltja az egyik gólyafiú:

- Anyácskám, elfáradtam!

- Terjeszd ki a szárnyadat - feleli bizonnyal az anyja.

S megszűnik a szárnyak levegőverése. Az egész gólyacsoport kiterjesztett szárnnyal leng a levegőben.

Melyik mondat illik a képhez?